"Az úgy volt, hogy..."

Oké! Mit is tudunk? Egy történetet, röviden. "Kezitcsókolom, hát az úgy volt, hogy..." 

"Elhagyta, elköltözött, disszidált, nyoma veszett, elváltak, nem jött több levél, nagyon hiányzik, látni szeretném, még egyszer beszélnék vele, meg kell ölelnem utoljára..." 

Kétségek között vergődnek, de erős bennük a vágy a találkozásra. 
"Talán nem akar már látni? Megharagudott? Fél szembenézni a tetteivel? Nem akarja vállalni a felelősséget? Igazából már eddig sem akarta a kapcsolatot? Elveszítette az elérhetőségemet? Új családja lett? Túllépett rajtam? Beletörődött, hogy 'a sors akarta így'? Azt gondolja, hogy 'mindenkinek így a legjobb?' Vagy csak nem tud jönni, mert túl messze van? Túl drága?" 

Igen, a jelentkezők tudják, hogy ez televíziós műsor és forgatni is fogunk. 

Átnézzük, hogy milyen támpontunk van. És persze, ebből van mindig nagyon kevés. Volt, hogy csak annyit kaptunk: az illető jobb felkarján szív alakú tetoválás van és egy keresztnevet.
"Hát, szinte semmit nem tudok róla. A család sem sokat. Talán annyi hogy..." 

Előkerülnek a kérésünkre régi nevek, évtizedekkel ezelőtti lakcímek, elsárgult fotók, születési idő, pletykák... "Ismerek valakit, aki ismer valakit..." 

Oké, akkor lássunk neki! Ki megy el X-hez? Mit kérdez? Egy út a keleti határhoz közel, a másik Nyugat-Dunántúlra, keresők, intézmények, segítségkérés, hivatalos irat. "Miért szeretnék tudni? Megbízás? Meghatalmazás? Pecsét kell, meg aláírás, hitelesítés, majd értesítjük 30 napon belül!" Irattár, bírósági papírok, oltási könyv, iskolai bizonyítványok... Semmi. 

Akkor fussunk neki még egyszer, máshonnan. Egy látogatás az intézményhez, egy másik egy távoli családtaghoz. Segítségkérés, hivatalos irat. "Miért szeretnék tudni? Ki bízta meg Önöket? Mariska néni már meghalt, Imre bácsi meg otthonban van, nem emlékszik semmire, a régi iratok eltűntek, elégették őket, lomtalanítás volt, kinek kellettek volna!" 

Újabb kudarc. Ötletelünk, összeülünk, Lilu is, a szerkesztők is átgondolják elejétől a végéig a lehetőségeket. Fussunk neki harmadjára, most újabb vonalon. "Neked hány történeted van? Nyolc? Segítsek? Most van néhány szabad órám, mert várnom kell visszajelzésre! Oké, akkor ennek nézz utána, kérlek!" 

És utánanézünk, sokadjára, annak is. "Nincs joga hozzá, csak ő kérheti ki, már nem él az a telefonszám, elköltözött onnan, nem tudjuk hová, ilyen nevűt nem ismerek, azért egy kávéra jöjjenek be, felhívom a Gizikét, hátha ő..." "Igen, emlékszem, magas volt, inkább alacsony, szőke, de kopaszodott, a gyárban dolgozott - vagy mégsem? Persze, ismerem a történetet, de nem tudom, hol élhet azóta." 

És ez így megy már hetek óta. Nevekkel, történetekkel, fotókkal a fejünkben kelünk és fekszünk. Néha úgy érezzük, a világ tele van eltűnt emberekkel. És hálát adunk a sorsnak, ha nekünk minden családtagunk megvan, "igaz, a Manci néninek rég nem küldtem lapot, ideje lenne, meg keresztanyámat is felhívhatnám, névnapja lesz..."
De legalább tudunk róluk, megvannak, és néha már kész csodának tűnik, egyre inkább annak, minél több történetbe ássuk bele magunkat. 

És aztán egyszercsak valaki azt írja közülünk:  "Megvan, megtaláltam! Amerikában él, családja van, fotónk is van már hozzá, holnap kell hívni telefonon." És akkor határtalan az öröm. Most még csak a mi örömünk, de nemsokára a keresőnk öröme is az lesz. 

Mit fog szólni hozzá? Mi történik, ha meglátják egymást? Nos, ez ősszel kiderül az RTL Klub Keresem a családom! című műsorában, Liluval. Higgyék el, hihetetlen történeteket bogozunk, bogoztunk ki!  Ugye velünk tartanak?